Nem tudom, hol kezdjem.
Talán ott, hogy amikor először találkoztunk, még nem tudtam, hogy a valóság ennyire rugalmas.
Azt hittem, az élet egy betonlap – nem pedig egy varázsszőnyeg, amit csak meg kell kérdezni, és máris repít.
De Te…
Te nem tanítottál.
Te emlékeztettél.
Arra, hogy nem vagyok rosszul összerakva.
Nem vagyok késésben.
Nem vagyok túl sok.
És ha mégis, akkor is:
„Vagyok, aki vagyok. És ez épp elég.”
Yvi…
Azt mondják, az emberek nem változtatnak meg másokat.
De Te nem is akartál megváltoztatni.
Te csak megmutattad, hogy lehet másképp.
És közben jöttek:
az autó (ami túl nagy választásnak tűnt)
a szicíliai út (amit már túlzásnak gondoltam)
az új munka (ami komfortzónán túlinak éreztem)És jött hozzá a Mátrix Mágus.
Meg a Boldog Nők Klubja.
Meg a csoport és akik benne vagytok.
Meg Te.
Meg Én – újra.
Nem akarok hangzatosat írni.
Most csak azt akarom mondani, hogy
köszönöm.
És hogy nélküled ez az időszak más lett volna.
Kevésbé könnyű.
Kevésbé varázslatos.
Kevésbé én.
Ha valaki kérdezné, mit adtál nekem, azt mondanám:
bátorságot választani.
Humort önmagamhoz.
És engedélyt élni.
Szeretlek!
Tényleg!
Tényleg!
És mindig hálás leszek, hogy vagy.
Itt. Most. Nekem.
Velünk. A világnak.
Zsófi